Parányi rész vagyok e hatalmas világban, vízesésben permet, szövetben a szál, zápor apró cseppje, könyv egy bekezdése, halk levegővétel kiáltás előtt. Kicsinységemben néha mégis lehetek én pont a mondat végén. 

fátyolfüggöny mögött a létem homályos képek szellemeként köszönt rám a múlt emlékek fakult ködébe bújt tétova léptek holnap talán már nem is emlékszem mennyire fájt mi volt hiszen lassan minden elköszön intek vagy inkább legyintek még gördül egy könnycsepp mert a szél…

Eddig, ha szólt a száj, csak hozzád beszélt, neked dúdolt dalom, szívem érted zenélt. Érzések lágy takarója ölelt hűvös hajnalon, de már a csendet is egyedül hallgatom. Húrját vesztett lantom hiába pengetem, hajam arcomba hull csendembe temetkezem. 

Úton vagyok Zsebemben egy marék homok, viszem magammal, ha elindulok. A múlt bezárt, nyílnak a holnapok, a mában én épp' félúton vagyok. Peregnek kezemből a homokszemek, mire elfogynak, végre nálad leszek. 

 Látom, ahogyan az öreg ház vályogfalának támaszkodva tekinteted a távolt kutatja. Hófehér hajad koszorúba fonva, gyönyörű, kérges, ráncos kezed istenhozzádot integet. Fáradtan ragyogó szemeidből apró könnycsepp indul lassú útra, kemény sors  formálta arcodon.…

  Suttognak már a fák dúdolnak a levelek csendülő szép imák éneklik a nevedet. Pereg lágy eső a föld is felnevet bús gúnyája helyett most új ruhát vehet. Hajamba pajkosan kap bele kósza szél megérint, majd rohan int csupán, nem beszél. Varázsos illatok,…

 Mint szikláról lezúduló fátyol, melyben hancúrozik a napsugár, úgy veti mélybe magát millió vízcsepp. Egymáshoz bújva válnak patakká, boldogan fecsegve folyóvá lesznek, majd útjuk végén méltósággal köszönnek a tengereknek...     

Hiába tárod ki a világra ablakod,ha közben rabságba ver a magány.Mi tart vissza, hogy az ajtódon kilépj?Ez számomra örök talány... 

 Nem tűnnek el a képek, nem halnak el a hangok. Csukott szememmel látlak. Néha érzek egy hűs fuvallatot, csak végigfut az arcomon, te vagy, tudom. Általad lettem, neked születtem. Amíg vagyok, te is élsz. Bennem. 

 Porba lehullvagörcsös kézzelkapaszkodoma megfoghatatlanba,mely, mint sivatag homokjapereg le vak szemeim előtt...Látni szeretném,mit nézni sem tudok,kiáltanék, de fogaim közöttcsak csikorognak a mondatok.  

Hallgattam zajban, szóltam a csendbenmint göröngyös utakon eltévedt vándorjártam a pokolban, voltam a mennyben mindenből tanultam, lehettem bárhol.  Sohasem pihentem, bolyongtam árván,szavaim szabadon szálltak a széllel,Ha hangom elhagyott, daloltam némán, éjszaka sötétjét…

legyek szó, ha mindenki hallgat,legyek csend, ha mások szavalnak,legyek zene egy elveszett dalban,legyek név, melyet elsuttogsz halkan,legyek mozdulat, mely nem marad félbe,legyek gondolat, melyet nem mondasz félve,legyek gyertya éji sötétben,legyek árnyék vakító fényben,legyek az, ki…

  Barna bársonyba bújt a táj takarója arany ragyogás csendes alkonyatba öltöztek a vízparti fák. Nyugodt folyó zúgja az áloméneket apró fodrainak az ágak intenek. Az éj lassan leszáll sötétjét lusta szellő hozza egy röpke percre ő is megáll majd e csodát kék…

  Vagyok, mint anyám kezén a ráncok. Viselem a múltat, e kopott kabátot. Ronggyá foszlott álmok takarnak, könnyeimmel üzenek a Napnak: adjon egy gondtalan percet, engedje meg, hogy felejtsek.  

  Sötét van, épp hogy ébredezik a város. Szunnyadó létem a nemléttel határos. Szólnék, ha lenne hangom, de csak a csend takar. Rezzen a pilla, lassan lát a szem. Akkor is, ha nem akar. 

  Bíborszín ragyogásba bújt a bánat könnyeit ajándékba adta a világnak sós cseppjei hűs tengereket szültek szelíd hullámai hangjai a csendnek... 

  édes mézként folyik rád az éj, enyhe szél hoz tavasz illatot, álmod könnyű lesz, ne félj, ha fáznál, betakarnak a csillagok...  

Könnyek Sóízű lassú patakként könnyezem Fohász Gaz vagyok buja kertedben ne irts ki Hamis palást Bíborszín ragyogásba bújt a bánat

nem vagyok több, mint betű a szóban megbotló gondolat töltőtoll hegyén kéreg a fán sikoly a szájban rég elveszett remény mondattá talán sohasem válok maradok végleg félig írt regény... 

Avarba hulló könnyeső dalát suttogja száraz ág, szelíden int az elmenő - ne nézz rám vissza szép világ! Viszem magammal illatod, tavaszi virágok bársonyát, emlék a nyári éj, távoli csillagok, az őszi színvarázs, téli zúzmarák. Néha, ha érzel bús szelet, gyengéden…

Fehér arcán krumpliorr, szája szinte csak vigyor. Csodálkozó nagy szemek, ruhája egy műremek. Cipője is inkább csónak, nem mestere a sok szónak. Ha ő van kint a porondon, kacagnak rajta, a bolondon. Mikor zár a cirkusz este, ruháját is mind levette, eldobja a bohóc álcát,…