Vagyok, mint anyám kezén a ráncok.
Viselem a múltat, e kopott kabátot.
Ronggyá foszlott álmok takarnak,
könnyeimmel üzenek a Napnak:
adjon egy gondtalan percet,
engedje meg, hogy felejtsek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.