Hallgattam zajban, szóltam a csendben

mint göröngyös utakon eltévedt vándor

jártam a pokolban, voltam a mennyben

mindenből tanultam, lehettem bárhol.

Sohasem pihentem, bolyongtam árván,

szavaim szabadon szálltak a széllel,

Ha hangom elhagyott, daloltam némán,

éjszaka sötétjét festettem fénnyel.

Sokszor fújt homokot szemembe orkán,

talpamat törte járatlan ösvény,

amikor megálltam vad folyók partján,

jaj, gyakran csábított méhébe örvény.

Ám csitult a vad vihar, a szél is szelídült,

átölelt óvón a zordnak hitt világ,

a boldogság mellém csendben ideült,

és kinyílt, mint gyönyörű, érzékeny virág.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.