Látom, ahogyan az öreg ház
vályogfalának támaszkodva
tekinteted a távolt kutatja.
Hófehér hajad koszorúba fonva,
gyönyörű, kérges, ráncos kezed
istenhozzádot integet.
Fáradtan ragyogó szemeidből
apró könnycsepp indul lassú útra,
kemény sors  formálta arcodon.
Előre nem nézel már, csak a múltba,
Holnapot nem vársz, a tegnap átölel,
tűnt évek emléke ringat el.
Nem öleltél soha, most mégis megteszed,
majd karod tétován öledbe hull.
Nem látlak többé élve. Elvett az idő álnokul.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.