Parányi rész vagyok e hatalmas világban, vízesésben permet, szövetben a szál, zápor apró cseppje, könyv egy bekezdése, halk levegővétel kiáltás előtt. Kicsinységemben néha mégis lehetek én pont a mondat végén. 

fátyolfüggöny mögött a létem homályos képek szellemeként köszönt rám a múlt emlékek fakult ködébe bújt tétova léptek holnap talán már nem is emlékszem mennyire fájt mi volt hiszen lassan minden elköszön intek vagy inkább legyintek még gördül egy könnycsepp mert a szél…

Eddig, ha szólt a száj, csak hozzád beszélt, neked dúdolt dalom, szívem érted zenélt. Érzések lágy takarója ölelt hűvös hajnalon, de már a csendet is egyedül hallgatom. Húrját vesztett lantom hiába pengetem, hajam arcomba hull csendembe temetkezem. 

Úton vagyok Zsebemben egy marék homok, viszem magammal, ha elindulok. A múlt bezárt, nyílnak a holnapok, a mában én épp' félúton vagyok. Peregnek kezemből a homokszemek, mire elfogynak, végre nálad leszek. 

 Látom, ahogyan az öreg ház vályogfalának támaszkodva tekinteted a távolt kutatja. Hófehér hajad koszorúba fonva, gyönyörű, kérges, ráncos kezed istenhozzádot integet. Fáradtan ragyogó szemeidből apró könnycsepp indul lassú útra, kemény sors  formálta arcodon.…