Ne tudom ki vagy, aki betört hozzám és kitakarítottad a blogomat, de kívánom, hogy ez legyen életed legnagyobb öröme, ami érhetett. Javasolnék egy meghitt együttlétet számodra a harapós lóval. És most nagyon finom voltam.

Parányi rész vagyok
e hatalmas világban,
vízesésben permet,
szövetben a szál,
zápor apró cseppje,
könyv egy bekezdése,
halk levegővétel
kiáltás előtt.
Kicsinységemben néha
mégis lehetek én
pont a mondat végén.

fátyolfüggöny mögött a létem
homályos képek
szellemeként köszönt rám a múlt
emlékek fakult ködébe bújt
tétova léptek
holnap talán már nem is emlékszem
mennyire fájt mi volt
hiszen lassan minden elköszön
intek vagy inkább legyintek
még gördül egy könnycsepp
mert a szél szemembe álnokul
apró tegnap-szilánkot fújt

Eddig, ha szólt a száj,
csak hozzád beszélt,
neked dúdolt dalom,
szívem érted zenélt.

Érzések lágy takarója
ölelt hűvös hajnalon,
de már a csendet is
egyedül hallgatom.

Húrját vesztett lantom
hiába pengetem,
hajam arcomba hull
csendembe temetkezem.

Úton vagyok

Zsebemben egy marék homok,
viszem magammal, ha elindulok.
A múlt bezárt, nyílnak a holnapok,
a mában én épp' félúton vagyok.
Peregnek kezemből a homokszemek,
mire elfogynak, végre nálad leszek.

Látom, ahogyan az öreg ház
vályogfalának támaszkodva
tekinteted a távolt kutatja.
Hófehér hajad koszorúba fonva,
gyönyörű, kérges, ráncos kezed
istenhozzádot integet.
Fáradtan ragyogó szemeidből
apró könnycsepp indul lassú útra,
kemény sors  formálta arcodon.
Előre nem nézel már, csak a múltba,
Holnapot nem vársz, a tegnap átölel,
tűnt évek emléke ringat el.
Nem öleltél soha, most mégis megteszed,
majd karod tétován öledbe hull.
Nem látlak többé élve. Elvett az idő álnokul.

Suttognak már a fák
dúdolnak a levelek
csendülő szép imák
éneklik a nevedet.

Pereg lágy eső
a föld is felnevet
bús gúnyája helyett
most új ruhát vehet.

Hajamba pajkosan
kap bele kósza szél
megérint, majd rohan
int csupán, nem beszél.

Varázsos illatok,
szemkápráztató színek,
Tavasz szól: itt vagyok!
Nyíljatok ti is ki emberek...

Mint szikláról lezúduló fátyol,
melyben hancúrozik a napsugár,
úgy veti mélybe magát millió vízcsepp.
Egymáshoz bújva válnak patakká,
boldogan fecsegve folyóvá lesznek,
majd útjuk végén méltósággal
köszönnek a tengereknek...

Hiába tárod ki a világra ablakod,

ha közben rabságba ver a magány.

Mi tart vissza, hogy az ajtódon kilépj?

Ez számomra örök talány...

Nem tűnnek el a képek,
nem halnak el a hangok.
Csukott szememmel
látlak.
Néha érzek egy hűs fuvallatot,
csak végigfut az arcomon,
te vagy, tudom.
Általad lettem,
neked születtem.
Amíg vagyok,
te is élsz. Bennem.

Porba lehullva

görcsös kézzel

kapaszkodom

a megfoghatatlanba,

mely, mint sivatag homokja

pereg le vak szemeim előtt...

Látni szeretném,

mit nézni sem tudok,

kiáltanék, de fogaim között

csak csikorognak a mondatok.

Hallgattam zajban, szóltam a csendben

mint göröngyös utakon eltévedt vándor

jártam a pokolban, voltam a mennyben

mindenből tanultam, lehettem bárhol.

Sohasem pihentem, bolyongtam árván,

szavaim szabadon szálltak a széllel,

Ha hangom elhagyott, daloltam némán,

éjszaka sötétjét festettem fénnyel.

Sokszor fújt homokot szemembe orkán,

talpamat törte járatlan ösvény,

amikor megálltam vad folyók partján,

jaj, gyakran csábított méhébe örvény.

Ám csitult a vad vihar, a szél is szelídült,

átölelt óvón a zordnak hitt világ,

a boldogság mellém csendben ideült,

és kinyílt, mint gyönyörű, érzékeny virág.

legyek szó, ha mindenki hallgat,

legyek csend, ha mások szavalnak,

legyek zene egy elveszett dalban,

legyek név, melyet elsuttogsz halkan,

legyek mozdulat, mely nem marad félbe,

legyek gondolat, melyet nem mondasz félve,

legyek gyertya éji sötétben,

legyek árnyék vakító fényben,

legyek az, ki lenni akartam,

legyek emlék egy jeltelen sírban...

Barna bársonyba bújt a táj
takarója arany ragyogás
csendes alkonyatba
öltöztek a vízparti fák.
Nyugodt folyó zúgja
az áloméneket
apró fodrainak
az ágak intenek.
Az éj lassan leszáll
sötétjét lusta szellő hozza
egy röpke percre ő is megáll
majd e csodát kék lepelbe vonja...

Vagyok, mint anyám kezén a ráncok.
Viselem a múltat, e kopott kabátot.
Ronggyá foszlott álmok takarnak,
könnyeimmel üzenek a Napnak:
adjon egy gondtalan percet,
engedje meg, hogy felejtsek.

Sötét van,
épp hogy ébredezik a város.
Szunnyadó létem
a nemléttel határos.
Szólnék, ha lenne hangom,
de csak a csend takar.
Rezzen a pilla,
lassan lát a szem.
Akkor is, ha nem akar.

Bíborszín ragyogásba bújt a bánat
könnyeit ajándékba adta a világnak
sós cseppjei hűs tengereket szültek
szelíd hullámai hangjai a csendnek...

édes mézként folyik rád az éj,
enyhe szél hoz tavasz illatot,
álmod könnyű lesz, ne félj,
ha fáznál, betakarnak a csillagok...

Könnyek

Sóízű
lassú patakként
könnyezem

Fohász

Gaz vagyok
buja kertedben
ne irts ki

Hamis palást

Bíborszín
ragyogásba bújt
a bánat

nem vagyok több,
mint betű a szóban
megbotló gondolat
töltőtoll hegyén
kéreg a fán
sikoly a szájban
rég elveszett remény
mondattá talán
sohasem válok
maradok végleg
félig írt regény...

Avarba hulló könnyeső
dalát suttogja száraz ág,
szelíden int az elmenő -
ne nézz rám vissza szép világ!

Viszem magammal illatod,
tavaszi virágok bársonyát,
emlék a nyári éj, távoli csillagok,
az őszi színvarázs, téli zúzmarák.

Néha, ha érzel bús szelet,
gyengéden érintő fuvallatot,
valaki hirtelen rád nevet,
talán mindenben én vagyok...